A szegedi színjátszás krónikája

Amikor híre ment, hogy komédiások érkeznek a faluba, megpezsdült az élet. A fiskális úr kardokat, kalpagokat és egyéb fontos „kellékeket” adott kölcsön, a csizmadiák elhozták a céhpadokat, hogy legyen mire ülni a közönségnek, a muzsikus cigányok elővették hangszereiket és lázas hangolásba kezdtek... De legfőképpen Kökényesi István fuvaros és gazdálkodó házatáján volt nagy a sürgés-forgás, mert náluk lesz az előadás a színben, mégpedig Bátori István szomorújátéka. Kökényesi István lovaival és ökreivel együtt egész nap dolgozott, lótott-futott, mert nem csak a komédiásoknak készítette elő a terepet, hanem végeznie kellett az éppen soros napi munkáját, amit a föld és az állatok követeltek, és nem csak a maga gazdaságán munkálkodott, hanem másokén is, mert a környező falvakban bérmunkát is vállalt. Kökényesiné meg a lánya összeszedték az összes tojást, ami csak föllelhető volt a gazdaságban, mert borral és rántottával szerették fogadni a színészeket, de mintha az ilyen ünnepi napokon a tyúkok is többet és vidámabban tojtak volna, előkészítették a vendégszobákat, tiszta ágyneműt húztak, noha volt a társulatnak olyan tagja, aki szívesebben aludt kint az istállóban, a szénában, a lovak társaságában…

Aztán – ahogy Szigeti József, a vándor színtársulat egyik fiatal színésze megírta naplójában –: „Este hat órakor kinyitottuk Thália templomát, és ajtaja elé fölállítok annak oltárát, melyre a művészetimádó közönség fölrakhassa kegyes áldozatát. Állott pedig ezen oltár egy összekötözött lábú, rozzant deszkaasztalkából, és a reáalkalmazott nagy, kétfülű, kerek kosárból.

Sándor János, kétszeres Jászai Mari-díjas színházi rendező, érdemes művész, színháztörténeti szakíró, egyetemi oktató több monográfiát is írt Szeged színháztörténetéről. E vaskos kötetben a kezdetektől 1883-ig, az állandó színház felépüléséig terjedő időszakot mutatja be.

Írta: Sándor János

Szerkesztette: Tandi Lajos