Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében. Elfogadom
Termékek Menü

Aeneis

Paraméterek

Sorozat Eötvös Klasszikusok
Szerző Vergilius, Publius
Cím Aeneis
Alcím Eposz
Kiadó Eötvös József Könyvkiadó
Kiadás éve 1995
Terjedelem 275 oldal
Formátum B/5, ragasztókötött
ISBN 963 85465 1 4
Ár:
2.040 Ft
1.938 Ft
Kedvezmény: 5%

Az Aeneis eddig is olvasható volt magyarul. Tizenhárom szemelvényes és nyolc teljes fordításához teszek hozzá egy kilencediket. (Kartal Zsuzsa)

Leírás

Kartal Zsuzsa: Az én Vergiliusom
 
Mint a színészt Szophoklész vagy Shakespeare hősei, úgy vonzza a költő-műfordítót egy életen át Vergilius szövege. Lehet-e nagyobb erőpróba egy színésznek, mint Igazi hősöket, hősnőket megjeleníteni, olyanokat, akik még egységes személyiségek, szélsőségesen és szenvedélyesen hordoznak valamit: jóságot, gonoszságot, szerelmet, gyűlöletet, hatalomvágyat? Még nem küszködnek különböző énjeikkel, még nem önmagukban játszódik le a dráma, hanem valóban a világgal, másokkal, igazi ellenfelekkel küzdenek. Az Aeneis a legnagyobb kihívás a költőnek: a legszebb nyelv legszebb szövege, amely a legnagyobb cél szolgálatában használja fel utolérhetetlen formaművészeti leleményeit, a nyelv hajlékonyságát és erejét: megalapozója és összefoglalója a klasszikus ókor egész kultúrájának. Egyetlen történetben, egyetlen költeményben járjuk végig az egész akkor ismert világot, időben pedig a homéroszi eposzok idejétől a költő jelenkoráig 2000 évet. Az Aeneis Vergilius utolsó műve, haláláig dolgozott rajta, de az eposzban magában is szerepel számos jóslatban, az Alvilág-fejezetben (VI. ének), valamint Aeneas pajzsának történelmi képein az Augustus-kor, Vergilius jelenkora. Olyan, mintha egyetlen eposz dolgozná fel a magyar történelmet a hun-magyar mondakörtől a Ferenc József-i békeidőkig. Minden későbbi európai eposz rá hivatkozik mint elődjére, minden világköltemény a Fausttól Az ember tragédiájáig, minden túlvilág-elképzelés merített belőle.
Engem először talán európaisága ragadott meg: humanizmusa és individualizmusa. Az Isteni tervet, küldetést beteljesítő Aeneas utolérhetetlenül, összetéveszthetetlenül egyéniség. Elsősorban atya: a még Trójában született Iulus Ascaniusé, aki a Tróját Rómával összekötő ős, Julius Caesar és Augustus Caesar őse, a római birodalom, a római császárság őse, de itt még csak ígéret. Aeneas dolga beteljesíteni Iulus sorsát. Aeneas a kultúra stafétabotját viszi a görög kultúrkörből a római kultúrkörbe, keletről nyugat felé, Iulus már csak a római birodalom alapítója. (Vergiliusnál ez a bizonyos stafétabot a penátok, Trója házi-istenséggel, magam honi isteneknek fordítottam, szemben az égilakó istenségekkel, akik az egész világot irányítják.) De Aeneas „atya” népének atyja, kürtösét, kormányosát, bármelyik hősét fiaként siratja el. Aeneas atyasága annyit jelent, mint ősatya, lelki atya, törzsfőnök, király. Ami a mellékszereplőket illeti: egyéniség a hős Nisus és a szép Euryalus, a balsorsú Dido és a lányáért aggódó intrikus anya, Amata, a bátor, ám gőgös Turnus, Aeneas ellenfele, a hős lelkű leány, Camilla, a barátságos öreg király, Évander (Euander) Aeneas első szövetségese Itáliában. Meghatóan kedves és intim, amint Aeneas a felmentő szövetséges hadsereg élén hajózva Évander fiának, Pallasnak magyarázza a hajózás tudományát, a csillagjárást, a szél mozgását, a fiatal fiúnak, aki csak most tanulja ezt a mesterséget. Nincs szelídebb hőse az európai hősköltészetnek, nem véletlen, hogy a középkor afféle pogány szentnek, voltaképp kereszténynek tekintette Vergiliust, Aeneast pedig - nem egy ábrázolásban - Krisztus előképének. Csak egy példa: az ötödik énekben Szicíliában, egy trójai származású király vendégeként folynak a verseny játékok Aeneas atyjának, Anchises halálának a tiszteletére. Közben a mindig ellenséges Júno fellázítja a trójai anyákat: hét éve bolyongnak már, annyi vihart tűrtek, ki tudja, mikor érkeznek meg, megérkeznek-e egyáltalán az ígéret földjére. Itt otthon is lehetnének, hiszen a király közülük való, miért mennének tovább? Fel kell gyújtani a hajóhadat, hogy Aeneas és a trójaiak kénytelenek legyenek itt letelepedni. Mit szól Aeneas a lázadáshoz? Felelősöket keres? Büntet? Először is: Imádkozik. Jupiterhez, akinek valamiféle jósjelet vagy segítséget kell adnia, ha valóban tovább kell menniük. Jupiter sűrű
záporesőt bocsát a hajókra, és néhány hajó kivételével a hajóhad megmenekül. De ezután sem a megtorlás következik, hanem a kétely: a népakarat ellenében Isteni tervet sem lehet teljesíteni. Ha ennyire fáradtak, ha ennyire nem akarnak Itáliába menni, elvigye-e őket egyáltalán? A megoldás: az anyákat, az öregeket, a fáradtakat, mindenkit, aki nem akar továbbmenni, itt hagyja a rokon király, Acestes városában, és azokkal megy tovább, akik hisznek a honalapítás ügyében, akik mernek és akarnak küzdeni érte. „Számra csekély nép, annál frissebb bennük a virtus.”
Ami ezt a bizonyos nyelvezetet illeti: nem áltatom magam azzal, hogy utolértem. Nem akartam archatizálni, hiszen Vergilius is kortársainak nyelvén írt. Igaz, ezer évvel korábbi világról, így az archatizálás olykor elkerülhetetlen. Az Aeneis szövege patetikus szöveg, sehol sem olyan indokolt és hiteles a pátosz, mint itt, hiszen népről és hazáról van szó, egy olyan népről és egy olyan hazáról, amely a kultúrát hozta Európának, az emberi egyenlőségen alapuló jogrendszer alapjait, mindezt pedig isteni kinyilatkoztatások, jóslatok, félisten hősök esküvéseiben. Nekem, kétezer évvel későbbi, századvégi költőnek, aki már felbomlott formákat, szétesett személyiségeket, sőt személytelenséget, kultúrpesszimizmust és elidegenedést kapott örökül, boldog kirándulás volt ez a kultúra- és formateremtés korszakába, az öntudatra ébredő, humanista célokért cselekvő ember világába. Nem kellett ironizálnom a szenvedélyeken és az érzéseken, tisztán és őszintén örülhettem a győzelemnek, aggódhattam a veszedelmekben, gyászolhattam a halottakat. Ez végre nem egyrészt-másrészt világ, hanem a hősiesség és a gyávaság, a szeretet és a gyűlölet világa. Nem szégyen, ha egy hősnek könny öntötte el arcát, sőt. Az elég ellenszenves Turnust leszámítva minden hős könnyekre fakad, ha társa elesik, Aeneas elsiratja a balsorsú Didót (nemcsak a halálát, amelyről az alvilágban értesül, hanem már akkor, amikor el kell hagynia). Nem szégyen örülni a győzelemnek, a hadizsákmánynak, sem kijelenteni valakinek önmagáról, hogy erős, hogy bátor, hogy hős. Nem üres dicsekvés, minden szóért helyt kell állni. Maga a dicsekvés sem pejoratív, ellenkezőleg: a hős felajánlja erejét, bátorságát, életét a küzdelemre, és hogy vezére bízzon benne, vagy ellenségét elriassza, sorolja korábbi hőstetteit, amelyekre méltán büszke. Őszinte, kerek világ. Irigylésre méltó világ. Érdek és ellenérdek egyaránt jogos. Jogos hazát alapítani, és jogos a haza földjét védeni az italusoknak (Itáliai népeknek). A legpejoratívabb kifejezések az Aeneisben: jogtalan, méltánytalan, esküszegő.
Legnagyobb költőink próbálták a magyar történelemnek ezt az aranykori előidejét megteremteni: Zrínyi Miklós, Vörösmarty Mihály, Arany János. Miközben fordítottam, nem egy helyen észrevettem, hogy szívesen vettek át fordulatokat az Aeneisből. Ahol egy-egy sornál vagy sorvégnél felcsendült bennem múlt századi epikánk, nem restelltem felhasználni. Először a nocte opaca – „éji homályban” tűnt fel. „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” – kezdi Vörösmarty a Zalán futását. A régi dicsőségre hivatkozik Turnus is, mikor fölveszi a harcot az aeneadákkal, és hivatkozik az eposz minden hadba szálló népe. Amikor az első énekben kitör a vihar, „praesentemque vilis intentant omnia mortem” – (mindenhonnan a jelen levő halál int a férfiak felé) –, én úgy fordítottam: áll a halál mindenhonnan fenyegetve a férfit. Reménykedtem, hogy a magyar olvasóban visszacseng Arany János Szondija, aki „álla halála vérmosta fokán”. Amikor a Sibylla jósol Aeneasnak az Itáliai csatákról, azt mondja: „et Thybrim multo spumantem sanguine cerno” – (és látom, hogy a Thybris sok vértől tajtékzik). Nálam: „látom a Thybrist hősvértajtéktól pirosulva”. Igen, azért fordítottam így, hogy felidézzem Kisfaludy Mohácsának elejét: „Hős vértől pirosult gyásztér sóhajtva köszöntlek”.
Amilyen messze van ugyanis tőlünk az Aeneis, annyira közel is van hozzánk. Legnagyobb íróink gyermekkorukban találkoztak vele, őt akarták utolérni műveikben, és számíthattak arra, hogy minden olvasni tudó magyarban él a minta. Ahogy nekem Vergilius olvasásakor eszembe jutott Vörösmarty és Arany, úgy juthatott eszébe Vörösmarty és Arany kortárs olvasóinak Vergilius, Vergilius latin olvasóinak Homérosz. Célom volt tehát, hogy ily módon tegyem magyarrá az Aeneist. A másik, amit „magyar módra” igyekeztem megoldani: a Radnóti költeményeiben már a mindennapi beszéd természetességével folyó hexameter (pl. „lépdel az őrszemek árnya az éjszaka hangjai közben”). Vagyis: igyekeztem, hogy a daktilusok és spondeusok iktusa, nyomatéka egybeessen a szóhangsúllyal, tehát mindenféle előképzettség, skandálás nélkül is átüssön a szövegen a vers. Nem írásban, inkább fejben igyekeztem dolgozni, nem lábanként, nem folyamatosan írva, hanem élőbeszédben elképzelve egy-egy sort vagy sorpárt. Romantikus drámaisága, cselekményessége, klasszikus szerkezete és barokk gazdagsága a költő érdeme. Én igyekeztem alázattal tolmácsolni. Természetesen nagyobb örömömet leltem a tengeri vihar, az Aetna lángjai, a szerelmi vallomások és átkozódások, a lírai részletek fordításában, mint a seregszemlékben vagy a vérengzésekben. Ez nyilván meglátszik a szövegen. Bizonyos, hogy Baróti Szabó Dávid inkább a hazáért folytatott harcok fordításában lelte örömét, Csengery János és Lakatos István a visszaszoruló latintudás helyett egy autentikus magyar Aeneisre törekedett, a magyar Aeneisre, amelynek olvasása helyettesíti az eredeti ismeretét. Az autenticitás természetesen minden fordítás követelménye. Hogy megvalósítható-e, az más kérdés. Én Vergilius életrajzának és többi művének, pásztori költeményeinek és földművelő tankölteményének ismeretében úgy éreztem, számára is kedvesebb a római béke, mint a római háború, a szent lakomák és az itáliai táj képe, mint az öldöklések. Nem vagyok filológus, csak olvasóként és költőként éreztem úgy, hogy az eredeti szöveg is ott a szárnyalóbb, amikor Aeneas először megpillantja a Tiberist, és először jár Róma dombjain, vagy esküszik meg a békés jövőre, mint amikor vérengzik. Közhely, hogy ahány olvasó, annyi olvasat. A fordítás pedig óhatatlanul a fordító olvasatát közvetíti, ha ugyan telik ihletéből, nyelvi leleményéből.
Az Aeneis eddig is olvasható volt magyarul. Tizenhárom szemelvényes és nyolc teljes fordításához teszek hozzá egy kilencediket. Remélem, húsz-huszonöt év múlva vagy talán előbb megint csak lesz valaki, aki szükségesnek tartja, hogy az európai humanizmus folytonosságához hozzátegye a magáét, az ö és kora szemléletének megfelelő újabb magyar Aeneist.
 
Fordította: Kartal Zsuzsa

Tartalom

  • Az én Vergiliusom (Kartal Zsuzsa)
  • I. ének
  • II. ének
  • III. ének
  • IV. ének
  • V. ének
  • VI. ének
  • VII. ének
  • VIII. ének
  • IX. ének
  • X. ének
  • XI. ének
  • XII. ének
  • Jegyzetek (Szörényi László)
  • Vergilius Aeneise (Szörényi László)
  • Névmutató (Kartal Zsuzsa)