Csodafiú szarvas

Tíz évig voltunk kosárkötők. Ez volt életünk talán legszebb időszaka. Vágtuk, forgattuk a gyékényt a tápai Ördög István bátyánkkal, kunyhót építettünk a réten, s hetekig ott laktunk. Végül lovaskocsival hazaszállítottunk mindent. Ebből kötöttük télen a kenyeres kosarakat, a szatyrokat. Mellette rendszeresen jártuk a falvakat, mindenkit igyekeztünk felkeresni, aki a gyékénynövényt valamire felhasználta.
A szobában halk motozás hallatszott. Sustorgás, zizzenés, apró kis neszek. A földön gyékény hevert, az apró kis maradékok beterítették a padlót. Az egész család alacsony székeken ült, kezük elérte a földön heverő gyékényt. Tél volt. Az emberek örültek, hogy házon belül lehettek, s hogy van egy kis elfoglaltságuk, a munkájukból egy kevéske pénzük. Ismerték és szerették azt az anyagot, amivel dolgoztak. Ezredévek tudását és tapasztalatát őrizték. Titkot nem tartottak, nyíltak és vendégszeretők voltak. Tudásukat szájról szájra adták tovább, le nem írták.
Ma már tudjuk, amit örökül kaptunk, azt tovább kell, adjuk. Nem csak a kezünkkel, hanem könyv formájában is. Ami e füzetben található, az csak a kezdetek kezdete.

Írta: Nagy Mari – Vidák István