Gúzsban tánc

Domonkos László egyszemélyes irodalomtörténete, bár két klasszikus munkát jelöl meg elődjeként, Szerb Antal és Féja Géza művét, valójában egy mai, lappangó „szakmai” hiányt próbál betölteni. (Hajdanában, emlékezhetünk, a nagy Pintér is „egyszemélyes” volt – bár számtalan névtelen „bedolgozóval” –, mint Horváth János szintézise, vagy még előbb mondjuk Toldyé és Beöthyé.) Feltételezésem szerint az újabb kori kollektív irodalomtörténeti munkák kudarcai vehették rá a szerzőt arra, hogy egy „magán-irodalomtörténetbe” belevágjon. Megjegyzem, hogy az ún. „spenót” első hatkötetes sorozata (1964–66) sokkal méltánylóbb megítélést érdemel, mint ahogy azt Domonkosnál olvassuk, ám a „spenót” folytatása éppoly sikerületlennek bizonyult, mint az erőszakolt posztmodernitás 2007-es, mentalitásában jó szavakkal aligha minősíthető produktuma, A magyar irodalom történetei. Simon István 1973-as és Nemeskürty István 1983-as „alanyi” összefoglalásai után szinte egy időben jelenik meg két újabb prózaíró, Grendel Lajos (2010) és Háy János (2019) idevágó kötete, 2010-ben az az akadémiai Magyar irodalom, amelyben az újabb korszakot Schein Gábor dolgozta fel (nem elfogulatlanul, de korrekt módon), s végül napjaink mesterműve – amelyben a kollektivitás egyéni vállalkozások eredője –, az MMA menedzselte Magyar Irodalmi Művek című gyűjtemény (2021). Nem tudhatni, hogy ezek közül miket és mennyire forgatott Domonkos, de aligha voltak rá erősebb hatással: műve önálló, szuverén szöveg. Lendületes narrációja, szövegszervezése különös elegy: hol a hírlapíró, hol az esszét művelő belletrista, hol az irodalomtörténész dominál. Dicséretnek szánva emlékeztethetünk Szerb Antal önjellemzésére, aki valami olyasmit mondott, hogy „olyan író vagyok, akinek alkalmilag az irodalomtörténet a témája”. Domonkos tájékozódása hullámzó: hol hallatlanul alapos, hol felszínesnek látszóan nagyvonalú. Ideológiája konzervatívan nemzeti, politikailag erősen jobboldali – olyannyira az, hogy a „másik oldalhoz” tartozó szerzőket nemcsak kritizálja, hanem sokukról tudomást se vesz. Ellenpéldák persze vannak, ami azt is jelenti, hogy akadnak számára olyan ellenszenves szerzők, akiknek műveiről szólva, nem takarékoskodik a mérlegelő-megértő gesztusoktól. Maga a szövegmenet az időrendet követi, és gyakran az irodalmi-politikai intézményi események, alkalmilag a botrányok tagolják. Domonkos ítéletei sommásak, többnyire a szerzői világképek alapján mond véleményt a művekről, a szövegek kidolgozására kevés figyelmet fordít. Mindebből következik, hogy nem tartja feladatának a magyar irodalom legutolsó bő félszázada szisztematikus feldolgozását, ami viszont olvasóit is döntésre kényszeríti: vagy elfogadják a munkáját így, ahogy van, vagy elutasítják teljes egészében. Gondoljunk bele: egy ilyen szakmunka óhatatlanul kézikönyvvé válik, tehát szerzőjének anyaga bemutatásakor a lehető legteljesebb képet kell megalkotnia. Ami különös súllyal esik latba a mai végletesen megosztott kulturális életben: azok a nemzeti-jobboldali-konzervatív-hagyománykötődésű irodalmárok, akik itt nem kapnak helyet, aligha fognak szerepelni a „másik oldal” összefoglalóiban. Megjegyzem általánosságban, hogy az efféle szolidaritás (lobbizás) igencsak gyengének mutatkozik a rendszerváltozást követő irodalmi életben a „mi oldalunkon” – tehát Domonkos könyvének a súlya ezáltal is nagyon megnő. Az én irodalmi ízlésem és irodalomértelmezésem sok tekintetben eltér a Domonkos Lászlóétól, én alighanem nálánál jóval több olyan költőt és írót tartok számon ebből a korszakból, akiknek teljesítményét a nemzeti irodalmi kánonba (ha van ilyen…) tartozónak gondolom, ha a politikai álláspontunk eltérő is, mint ő, mindazonáltal Domonkos könyvét jelentős alkotásnak gondolom.

Alexa Károly ajánlása

Kairosz Kiadó, 2024.

Írta: Domonkos László