Gyerekek az utolsó padban

Érthetetlen, értelmetlen (mert nem érthető, nem fogható fel) események, jelenségek tömege vesz körül minket: serdülők kaszabolják le hidegvérrel szüleiket, osztálytársaikat; gyereklányokat erőszakolnak meg (vagy ők kínálják fel magukat); fiatal nők, férfiak árulják testüket úton-útszélen; főszereplővé vált a hazugság, az alakoskodás, a csalás; anyák ölik meg csecsemőiket, adják el tizenéves lányaikat pár száz forintért; bódító-, ajzó-, hallucinogén szerek hódítanak téve rabjukká a sivár, kiürült hétköznapok között őrlődő tömegeket; idegenné (értéktelenné) válik az élet (és a halál); s a sort lehetne még folytatni (szinte a végkimerülésig). Mintha a század (ezred) vég infernális hangulatában járná haláltáncát a mítoszaitól, emberi értékeitől (önmagától, önmagát) megfosztott emberiség (s közben úgy tesz mint a strucc, amikor a vihar közeledik: percepciójából – s tudatából egyaránt – kizárja, elhárítja, eltávolítja a történéseket. Nincs köze hozzá, nem az ő felelőssége, nem az ő „asztala”, nem ő tehet róla). Sorozatunk kötetei megkísérlik látleletezni a jelenségeket, a rögzített pillanatkép mögé tekintve rákérdezni azok okaira. Nem akarunk kész recepteket, mindent megoldó szentenciákat nyújtani. Kérdéseket kívánunk felvetni, kérdéseket, melyek sokszor „tiltott területre”, tabukkal körülhatárolt válaszokhoz vezetnek. Olyan válaszokhoz, melyeket nekünk (íróknak – olvasóknak egyaránt) kell megadni. Meggyőződésünk, hogy a változáshoz, változás lehetőségéhez az egyénnek – ebben az esetben az olvasónak – kell megadni a választ, azt a választ, amely kikényszeríti, követeli a változatást. Hamvas írja az „Apokalyptikus monológ” című esszéjében: „Az iszonyatosan meggyötört lélek kínjában kiizzadja magából az áldott tudás legelső cseppjét.” S csak bízni (hinni) lehet abban, hogy a megélt, megszenvedett tudás tényleg képes jobbá, emberibbé formálni közös jövőnket. Ez a hit – a tudásban, az írott szó erejében – vezet minket, amikor útjára indítjuk a sorozatot.