Irodalomtörténet
Hét esszét talál ebben a könyvben az olvasó a hispán-amerikai, tehát a Latin-Amerikában született spanyol nyelvű költészetről.
A könyv Katona drámájának értelmezéseit az időrendet követve mutatja be, azt érzékeltetve, hogy a közöttük mutatkozó ellentétek nemcsak az értelmezők fogékonyságából, nem is csak az irodalomtörténeti és színházi megközelítés eltéréséből adódnak, hanem igen gyakran a korviszonyokból, korkövetelményekből is.
Ez a könyv a Biblia történetét tekinti át a népi hagyományokig és mítoszokig visszanyúló eredetétől a jelenbeli értelmezésekig. Bemutatja a Biblia keletkezését, áthagyományozását és terjedését, s azt, hogyan olvasták és használták az ókortól napjainkig, az eredeti nyelveken és fordításokban.
A 17. századi jezsuiták intenzív missziós tevékenysége nem csak az Európán kívüli területekre irányult, ez az időszak volt az európai népmissziók fénykora is. Az itáliai népmisszionáriusok előszeretettel fordultak a penitenciális módszerhez, melynek elsődleges célja az volt, hogy a résztvevőkben bűnbánat ébredjen.
Az esszé-tanulmány a clown-művészönarckép felbukkanásáról, előfordulásairól, jelentésváltozatairól szól az irodalom, a képzőművészet, a film, továbbá a zene kiemelkedő és jellemző alkotásainak vizsgálatával. A kiindulási pont Watteu Gilles-je, ám az előképeket még régebbi korszakokban, Shakespeare bohócai és a commedia dell arte világában kereste a szerző. A modern bohócok a 19. század harmincas éveiben kezdtek megjelenni, az udvari bolond helyét ekkortól vette át lassanként a clown.
A kötet hatalmas vállalkozás, mely a cseh irodalom történetét kezdetektől napjainkig tárgyalja, és olyan átfogó képet ad a cseh irodalomról, valamint arról a történelmi és művészeti közegről, amelybe ágyazódik, amilyen magyar nyelven eddig még nem készült.
A dán irodalom a mai napig ritkán kerül be világirodalmi tájékozódásunk látószögébe. A XIX. század első felében viszont az egész kontinens megismerte többek között Sören Kierkegaard és Hans Christian Andersen nevét. Ezt az időszakot méltán tartják számon tehát a dán irodalom aranykoraként.
A legjelentősebb XVI. századi olasz elméletírók a dialógus műfajának elfogadtatásán, formai és tartalmi szabályozásán dolgoztak. Bár a teoretikusok igyekeztek pontos kritériumokat megfogalmazni, a műfaj kérdését mégsem sikerült, legalábbis a modern szakirodalom számára, minden kétséget kizáróan és véglegesen eldönteniük...
Martin Esslin összegző munkájával hiánypótló kötethez jut a magyar olvasó. A könyv arra vállalkozik, hogy sorra vegye azokat a maradandónak bizonyult meglátásokat, amelyek immár kiállták az idő próbáját, s a színházi jelenség értelmezésének elengedhetetlen szempontjaivá váltak.
Babits Mihály négy drámát, illetőleg a drámai műnem alaki-formai kereteit követő művet írt. Mind a négyet pályája legelején, életének válságos időszakában. Dicsőségre és szenvedélyre vágyva, élettől és irodalomtól távol, hírnév és egyéni boldogulás reménye nélkül.
A kötet több mint ezer hosszabb-rövidebb szócikkében a folklorisztika és bizonyos rokon tudományok – összehasonlító irodalomtudomány, néprajz, antropológia, poétika és esztétika, művelődéstörténet, kultúraelmélet, szemiotika – legfontosabb fogalmait, jelenségeit rendszerezve és egymással összekapcsolva találja meg az olvasó.
A „halálfia” metafora 1921-ben lett Babits prózájának kulcsszava, mert egy nagy hálózat kis csomópontjaként képes volt összefogni számára korok, háborúk, csodált prózai műfajok és férfieszmények sehol, soha meg nem haladott „fekete” valóságát – hiszen az antik görög eposz, a keresztény hitvilág, a magyar mese nyomain haladó kultúránkban napjainkig szétválaszthatatlan maradt az egymást fojtogató hős- és haláltudat: hős az, aki szembenézett a halállal. A magyar pantheonban nem csupán Balassi, Zrínyi, Petőfi, Bánk bán vagy Széchenyi, de még Nemecsek Ernő is csak a halál árán lehetett hőssé.
A monográfia Zrínyi költészetének átfogó értelmezésére vállalkozik. Szempontja a történeti poétika: az Adriai tengernek Syrenaiát a korabeli költői iskolák vitáinak kontextusában mutatja be. E viták, főként a Zrínyi számára mértéket jelentő itáliai közegben, a modernség fogalmának értelmezése körül zajlottak, a klasszicizáló és vallásos megújulást hirdető irányzat és a nyelvi és történetfilozófiai szkepszisét retorizált érzékiséggel ellensúlyozó mozgalom között.
A Húsvéti krónikáról átfogó elemzés a mű első kiadása (Rader, 1615) óta eltelt közel négyszáz évben nem készült. A Chronicon Paschaléról elsősorban tudományos lexikonok szócikkei, valamint a különböző kiadások és fordítások elé írt előszók, továbbá néhány, az ókori és középkori történetírást tárgyaló munka rövid fejezete igazít el.
Asbóth János Álmok álmodója című híres regényének sokoldalú, teljes elemzését adja könyv, felhasználva a társművészetek tanulságait és megfeleléseit. Az Álmok álmodója valóban kivételes könyv a magyar irodalomban: Asbóth János 1877 végén megjelent regényét az 1990-es évek óta többször adták ki és többet magyarázták, mint a megelőző bő évszázadban.
Ez a könyv a versek formáiról szól, egy művészet mesterségbeli részéről. Hangja a beszélgetéseké, nemegyszer a könnyed csevegéseké, de igénye mégis tudományos. A valóság egy meghatározott vetületét – a költemények technikai megvalósításának lehetőségeit – igyekszik rendszeresen föl mérni és megismertetni.
Az összehasonlító irodalmi módszereket is alkalmazó vizsgálatok a konzervatív-modern kettősséget, a hagyomány nyomait-jeleit és a megújító átformálás módozatait kontúrosan mutatják ki, miközben az egyes művek rendre részletes átvilágítást nyernek.
A magyar himnusz mindannyiunk kiemelt szellemi öröksége: nemzeti imádságunk, mely a magyarság mindenkori összetartozását hivatott jelképezni. Kölcsey Ferenc költészeti remeke (a Hymnus), e kiemelkedően megrendítő költemény, s Erkel Ferenc ehhez írt pályaműve (a Hymnusz) közösen alkotja azt a kulturális-szellemi-vallási hármas-egységet, melyet mindannyian csak himnuszként, a magyarság féltve őrzött unikális kincseként emlegetünk.
Ez a könyv kézenfekvő, de mind ez idáig ki nem aknázott ötletre épül: egymás tükrében próbálja meg értelmezni az 1840-es évek két legnagyobb magyar irodalmi tehetségének, Jókai Mórnak és Petőfi Sándornak az életművét. A két jelentős kortárs, az egy ideig egymással is szoros barátságot ápoló Petőfi Sándor és Jókai Mór munkássága ugyanis számos módon kapcsolódott össze.
Dósa Attila könyve az első magyar nyelvű, összefoglaló igényű skót irodalomtörténet. A tudományos alaposságot ismeretterjesztéssel ötvöző kötet 1880-tól napjainkig követi nyomon ennek a többnyire a romantikus képzeletünkben létező országnak a valóságos irodalmi termését és társadalmi változásait.
A Horváth János (1878–1961) irodalomtörténész életéről és működéséről szóló könyv az életrajz rendjében halad és két fő célt törekszik megvalósítani: közli a kéziratokban, noteszekben, feljegyzésekben, okiratokban, levelekben, emlékezésekben talált ismeretlen anyagot abból a szándékból, hogy megvilágítsa a kevéssé vagy egyáltalán nem ismert időszakokat. A kötetet 18 személyes értékű fénykép zárja.