Táncművészet
Czank Lívia egy évadot élt a Magyar Nemzeti Balett együttesével az Operaházban. Könyve bepillantást enged a táncosok mindennapjaiba, sikereikbe és kudarcaikba, valamint őszintén mesélnek szerepálmokról, karrierről és magánéletről is. A művészekkel, a balettmesterekkel és az alkotókkal folytatott beszélgetései azelőtt ismeretlen mélységeiben mutatja be a balett zárt világát.
Minden művészeti ágnak, így a koreográfia művészetének is megvan a maga mesterségbeli tudása, ami tanulható és tanítható. Meg lehet tanulni az ecsetkezelést a festészetben, vagy a hangszerelést a komponálásban, így meg lehet tanulni a koreográfiai alkotások bizonyos szabályait is. Meg lehet ismerkedni azzal a közeggel, melyben alkotunk, azokkal az eszközökkel, amiket az alkotás során felhasználunk, valamint ezek használatának bizonyos törvényszerűségeivel. Ezeknek az ismereteknek a birtokában lehet koreográfiákat készíteni.
Pesovár Ernő a magyar tánckultúra ránk maradt korabeli dokumentumait gyűjti egybe. A könyvet Nagy Zoltán művészettörténész tánctörténeti ábrázolásainkat 52 gyönyörű képpel bemutató válogatása és értelmezése teszi teljessé.
Lenkei Júlia könyve elsőként foglalja össze a magyar mozgásművészet hőskorának, a klasszikus magyar avantgárd korszakában induló mozdulatművészeti iskoláknak a történetét, valamint függelékben közli az egyik legendás mozdulatművész, táncpedagógus, Hirschberg Erzsébet még kiadatlan önéletrajzi írását.
Az utóbbi másfél évtized szakmai, módszertani eredménye a táncoktatásban a konstruktív néptánc-pedagógia, amely keretében a gyermek (a fiatal, a felnőtt) az eddigi életvitele során felhalmozódott – mozdulatsorokban és mozdulatgyökökben keletkezett – mozgásdeficiteket pótolja. Ebből a szempontból mindegy, hogy az életkori szakaszok melyikében járnak a tanulni vágyók, mert ezeket az alapokat mindenképpen el kell sajátítani. Csupán a pedagógiai módszertan teszi elkülöníthetővé a különböző eljárásokat az eltérő életkori tényezők mentális, fizikai és lelki motiválásához.
Eugenio Barba, a dániai székhelyű Odin Teatret, valamint a nemzetközi iskola, az International School of Theatre Anthropology (ISTA) alapítója és Nicola Savarese, a római Universita degli Studi Roma Tre egyetem professzorának szótárcikkek formájában megírt alapműve egy színházantropológiai szótár. Elegánsan helyezi egymás mellé a színészmesterség különböző vizuális manifesztációit, keleti és nyugati források bőséges tárházából merítve.
A kiadvány az amatőr és a hivatásos színpadi táncművészet bármelyik táncműfajában koreografáló kollégák érdeklődésére számíthat, tartalmai jól adaptálhatóak a tánc minden egyes műfajában. A táncművészet felsőfokú képzésében részt vevő hallgatók is hasznosan forgathatják a könyvet, hiszen akár táncművészként, akár pedagógusként is kerülhetnek olyan helyzetbe, ahol az elvégzett munka összegzését egy koreográfia jelenti. Hasznos olvasmány lehet az alapfokú és a középfokú művészetoktatás mestereinek és növendékeinek is, hiszen kiindulási alapja lehet jövőbeli hivatásuknak, speciális érdeklődésüknek. Mindezeken túl az általános, az emberi műveltséggel kapcsolatos tartalmai alapján a laikus közönség is érdeklődéssel forgathatja a könyvet.
A magyar tánctörténet legendás pillanata volt, amikor 1979-ben a Magyar Állami Balettintézet végzős osztálya úgy döntött: együtt maradnak és társulatot alapítanak. Ügyüknek megnyerték Markó Ivánt, aki búcsút mondott Maurice Béjart világhírű együttesének, Győrbe jött, a fiatalok élére állt és alkotótársával, Gombár Judittal számos sikerdarabot készített.
Az erdélyi tánczene az európai hagyományos kultúra kivételesen gazdag és összetett része, az interetnikus kapcsolatok klasszikus példája, és inspirációs forrás a folklór mozgalmak számára világszerte. A szerző ezt a sokrétű örökséget a magyar közösségek szemszögéből értékeli, de gyakran utal a román, szász, roma hagyományokra. (angol nyelvű kiadvány)
A Kincses Felvidék című műsorával a Magyar Állami Népi Együttes a magyarországi hivatásos együttesek között először foglalja össze a Felvidék etnikailag sokszínű tánc- és zenekultúráját. Kiindulásként azon tájegységek anyagából merítettünk, ahol Bartók népzenekutatói munkássága is elindult (Gömör, Zoborvidék, Felső-Garam mente stb.), ám az igazi szándék nem egy leltár bemutatása volt, hanem inkább Bartók Kárpát-medence-koncepciójának érzékeltetése.
Jean-Georges Noverre elsőként értelmezte a balettet a színházművészet sajátos műfajaként. Elméleti főműve, a Levelek mégsem csupán páratlan kordokumentum, hanem a XXI. században is változatlanul érvényes művészeti kérdések tárháza.
Roger Copeland könyve jóval többet kínál egy művész életrajzánál, mert végigkíséri ugyan Merce Cunningham (1919–2009) páratlanul gazdag, hat évtizedes koreográfusi pályáját az első szólóktól a digitális technikát is alkalmazó késői alkotásokig, de eközben felvázolja e hatvan év legfontosabb szellemi áramlatait, benne az amerikai képzőművészet, zene, színház és modern tánc történetét is.
Ez az első olyan magyar nyelvű munka, amely a teljességre törekszik a néptánc didaktikai kérdései tekintetében, elméleti-fogalmi igényességgel, gyakorlati tapasztalatokkal. Antal László könyve a néptánckutatás és a néptáncoktatás eddigi tapasztalatait, az általános pedagógia eredményeit ötvözi.
A művészeti és pedagógiai munkában, a hagyomány ápolásában részt vállalók nagy többsége számára sajnos még ma is hozzáférhetetlenek a kinetogrammal közölt táncok, illetve csak közvetve ismerhetik meg ezeket, mivel a táncjelírás olvasása még nem terjedt el szélesebb körben. Kötetünk a néptánckedvelők nagy táborának kíván útmutatást adni a jelírással megjelent táncok olvasásához…
Kik a nemzetközi kortárs táncélet kulcsfigurái? Honnan indultak, mi inspirálja őket, milyen újabb irányokban haladnak, és melyek a legjelentősebb műveik? Minderre választ ad, ráadásul az adatok és tények mögötti összefüggésekre is rávilágít ez a különleges tánckalauz.
A gyermektánc-antológia ’82 műsorából (Nagy István: Bodrogközi gyermekjátékok; Tímár Sándor: Tardonai karikázó; Szabadi Mihály: Szőlőtaposó).
Ez a kötet arra tesz kísérletet, hogy bevezesse olvasóját a színpadi tánc közelmúltjának történetébe, amelynek során megszülettek a 20. század legfontosabb táncra vonatkozó kérdésfeltevései és egymással jobbára élesen szemben álló művészi válaszai.
Tamara Karszavina visszaemlékezései nem csupán tánc-, hanem kultúrtörténeti szempontból is páratlan értéket képviselnek, hiszen egy mára tökéletesen elsüllyedt világról adnak érzékletes és átfogó képet.
A könyv bevezetést ad a táncos írásbeliség rendszerébe, megismerteti az olvasót a Lábán-kinetográfiával. A Kárpát-medence eredeti néptáncainak, elsősorban a magyar néptáncok mozdulatvilágát egyre mélyebben és részletesebben megismerve haladhat végig az érdeklődő a lejegyző rendszer módszerein és lehetőségein.