Nemzetiségi kérdés a Kárpát-medencében 1956–1962

Romániában és Csehszlovákiában a helyi kommunista pártapparátus természetes reakciója az volt a magyarországi forradalomra, hogy a kisebbségi magyarokat pusztán magyarságukért felelősség terheli a felkelés miatt. Az államvezetés azonban mindkét országban, Magyarországhoz hasonlóan, szembefordult a helyi funkcionáriusok kisebbségellenes törekvéseivel, és 1956 végén, 1957 elején egyszerűen letagadta a forradalom által kiváltott kisebbségi megmozdulásokat. Fontos szerepet játszottak a központilag kikényszerített hűségnyilatkozatok, amelyeket nagyon hasonló szellemben fogalmaztak meg - előbb Csehszlovákiában, majd Romániában, végül Magyarországon. Ezek a tényleges helyzettel szemben azt voltak hivatva bizonyítani, hogy a felkeléssel való szolidaritással vádolható kisebbségeket viselkedésük alapján nem csak hogy megrovás nem illeti, hanem inkább elismerést érdemelnek. A hatalom tehát megvédte a kisebbségeket, amelyek így lemondhattak az önvédelemről. Mind Erdélyben, mind Dél-Szlovákiában az első munkásgyűlések, amelyeket a hűségnyilatkozatok elfogadtatása érdekében rendeztek, időben egybeestek a román és csehszlovák intervenciós felajánlkozással. A kisebbségek lázongásának letagadása nem egyszerűen hazugság volt. A hűségnyilatkozatok, kényszerből ugyan, de valóban megszülettek. Fiktív valóságot tükröztek, ugyanakkor elegendő jogalapot teremtettek arra, hogy a hatalom ne tartsa illojálisnak a kisebbség egészét, bár a forradalmat és az iránta nyilvánított rokonszenvet bűnnek minősítette. A kollektív felelősség mint elv továbbra is létezett ugyan, ezúttal azonban nem alkalmazták.

MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat Kiadói Kör

Írta: Szesztay Ádám