Neveléstörténet, oktatáspolitika
Az elmúlt két évtizedben világszerte sok és gyorsan kibontakozó, néha váratlan változás következett be a felsőoktatási rendszerekben. Európában a legmarkánsabb történés az európai felsőoktatási térség létrehozása, az ún. Bologna-reform volt.
Hrubos Ildikó a budapesti közgazdaság-tudományi egyetemen végzett 1965-ben, ahova – a KSH-t és a Buváti-t útbaejtve már négy év múlva vissza is érkezett, hogy tanársegéd legyen, majd azután ehhez az intézményhez mindvégig hűséges maradjon, 1997-ben professzorságot nyerve.
A tudásgazdaság a gazdaság fejlődésének az a szakasza, amikor az iskolázottság, a kutatás és az innováció válik meghatározó hajtóerővé. Globális iskolázottsági és kutatási, innovációs verseny alakul ki, amelynek meghatározó szereplője és színtere a felsőoktatás. Magyarország mind az innovációs, mind a felsőoktatási iskolázottsági versenyben leszakadóban van. Ez a könyv ennek az okait elemzi, alapvetően a politikai gazdaságtan szemüvegén keresztül.
A kézikönyv öt fejezetre tagolva tárgyal olyan pedagógiai és módszertani kérdéseket, amelyekkel a felsőoktatásban tanító kollégák maguk is nap mint nap szembesülhetnek munkájuk során.
A monográfia első ízben kísérli meg feltárni az európai felvilágosodás pedagógiai eszméinek magyarországi megjelenését és térhódítását, és egyben a teljességre törekedve bemutatni a hazai nevelés- és oktatáselmélet fejlődéstörténetének első korszakát, mindeddig feldolgozatlan levéltári, kéziratos és nyomtatott források alapján.
A két világháború közötti évek pedagógustársadalmának kultúrtörténetére vonatkozó átfogó jellegű feldolgozás még nem jelent meg. A kötet szerzője, aki maga is fővárosi pedagógus, arra vállalkozik, hogy széles körű képet adjon a főváros pedagógusainak helyzetéről, kultúraközvetítő szerepéről a tárgyalt időszakban.
Történelmi korszakok jönnek és mennek, de mindig voltak szülők és gyermekek. A gyermekkorral kapcsolatos felfogások ismerete ma fontos részét képezi a történettudománynak és pedagógiának.
Keresztury Dezső 1945–47 között a Nemzeti Parasztpárt tagjaként vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1945-től 1948-ig az Eötvös József Collegium igazgatója volt.
A kötet a magyar neveléstudomány és a filozófia kölcsönviszonyát mutatja be a 19. század elejétől a 20. század második feléig. A tanulmányok egy része szélesebb történeti kontextusba helyezi e kérdést, elsősorban a német pedagógiai és filozófiai gondolkodáshoz fűződő gazdag kapcsolatok kerülnek bemutatásra.
A hazai pedagógiatörténet kiváló szakembere könyvének középpontjába a hazai egyetemi neveléstudomány kialakulását, fejlődését és intézményesülését állítja.
A könyv elsődleges célja, hogy bemutassa azt a folyamatot, amely során az 1868-ban életre hívott polgári iskola képzés nélküli „polgári iskolai tanítóképzése” 1928 és 1947 között egy tanítói oklevélre vagy érettségi vizsgára épülő, négy szakcsoportos, négy évfolyamos, alap- és képesítő vizsgával, gyakorló tanításokkal, kötelező egyetemi áthallgatással kiegészített főiskolai képzéssé vált.
A kötet témája a magyarországi roma/cigány értelmiség historiográfiája, a hazai cigányság oktatásának története, kiegészítve a mai diplomások körében végzett empirikus kutatással.
A szerző útitársként nemcsak az iskolák és a pedagógia szűkebben értelmezett világába invitálja olvasóit, hanem olyan helyekre is, ahol a beszélgetés az oktatáspolitikáról, az iskolavezetésről, az oktatástechnológiáról, az oktatási javakkal történő nemzetközi kereskedelemről vagy az oktatáskutatás értelméről és módszereiről folyik.
A tudományos diákköri mozgalom a hazai felsőoktatási tehetséggondozás nagy hagyományokkal rendelkező, különleges intézménye. A kötet az Országos Tudományos Diákköri Konferenciák elmúlt tíz évének feldolgozásával keresi és sugallja a választ arra a kérdésre, hogyan tud a tudósképzésnek ez a sajátosan magyar formája a kulturális, társadalmi, politikai változások sodrásában is fejlődni, erősödni.
Ez a könyv a német tanárképzésben igen népszerű és széles körben használatos iskolapedagógiai munka magyar nyelvű adaptációja. Bizonyára azok is szívesen forgatják majd, akik a gyakorlati pedagógiai munkájukhoz várnak segítséget, vagy éppen egyes iskolaelméleti kérdésekben szeretnének jobban elmélyülni egyéni, illetve csoportos továbbképzésük során.
A művészeti nevelés célja, hogy az érzelmi érzékenyítés folyamatában minél gazdagabbá tegye a személyiséget. A művészet generációkon átívelő hidat képez. Az, hogy egy-egy korszak értékeiből mi marad fenn, mennyire vagyunk nyitottak a művészeti értékekre, abban kiemelkedő jelentősége van az oktatásnak. E kötet hiánypótló, napjaink művészeti nevelésének iskolai és iskolán kívüli helyzetét és szerepét tárja fel több dimenzióban.
A könyv egyszerre fontos neveléstörténeti forrás, gazdag szociográfia és finom szociálpszichológiai munka.
A kötet magyar és külföldi szerzői kettős nyomvonalon haladva dolgozzák fel a pedagógia történet-írás új jelenségeit. Egyrészt foglalkoznak a neveléstörténet mint tudományág történetének kutatásával, azaz a neveléstörténet historiográfiájával. Másrészt bemutatják azokat az új módszereket és kutatási témákat, amelyek különösen jellemzővé váltak a neveléstörténeti kutatások terén.
A szerző vizsgálódásaival azt szeretné bizonyítani, hogy a klasszikus szociológiai probléma – az oktatás tömegesedése, az egyes társadalmi csoportok oktatás iránti keresletének felkeltése és a kereslet teljesülése vagy nem teljesülése – az oktatáspolitika által determinált kérdés.
A kötet célja, megismertetni az olvasót az utolsó negyedszázad, vagyis a rendszerváltozás óta eltelt időszak legjelentősebb oktatásügyi történéseivel. Reményeink szerint a könyv a pedagógus szakvizsgára készülő gyakorló szakemberek hasznára is válik.