Sziluett – Korszerű történelmi életrajzok
A Buda visszafoglalásával világraszóló győzelmet arató Lotaringiai Károly herceg emlékét jobbára a felejtés homálya fedi nemcsak Magyarországon, hanem szülőhazájában, Franciaországban, és választott hazájában, a mai Ausztriában is. Legelterjedtebb ragadványneve a „hercegség nélküli herceg” volt, amely jól jellemzi az örökségétől megfosztott lotaringiai uralkodó ambivalens helyzetét.
Károlyi Gyula az egyik legtekintélyesebb és leggazdagabb arisztokrata nemzetség tagjaként látta meg a napvilágot 1871-ben. Karrierje a 20. század elején még sokban hasonlított számos mágnás kortársáéhoz, a későbbiekben azonban megadatott számára a lehetőség, hogy eljusson a politikusok által hőn áhított csúcsra: előbb 1919 nyarán, a szegedi ellenforradalmi kormány élén, majd 1931–1932-ben miniszterelnök lett.
A sok viszontagságot megért Magyar Nemzet fejlécén ma is szerepel: alapította Pethő Sándor. A lap 1938-ban került először a magyar olvasók kezébe, az Anschlusst követően, amikor a 75 milliós nemzetiszocialista német birodalom megjelent a magyar határoknál. Pethő Sándor a német gyarmatosítással és a nyilas tébollyal bátran szembeszálló humanista magyar tollforgató idolja, akinek Bajcsy-Zsilinszky Endréhez, Lendvai Istvánhoz hasonló mártír sorsát kijátszotta a vak véletlen, egy ostoba autóbaleset.
Ha Darányi Kálmán miniszterelnökre terelődik a szó, a korszakot ismerők is jobbára csak a győri programot, az első zsidótörvény előkészítését vagy a nyilasokkal való egyezkedését tudják felidézni. Hogyan lehetett Magyarország miniszterelnöke a korszak egyik legszürkébb, csak végrehajtó szerepre hivatott politikusa?
A zsoldos katonából pálos szerzetessé, majd I. János mellett a legnagyobb befolyással bíró első tanácsossá lett Fehér Barát – ahogyan a korban nevezték – biztos kézzel szőtte a nagyhatalmi politika szálait. Céltudatos, szenvedélyes, hatalomra áhítozó, machiavellista politikus volt, aki nem csupán egyike volt a korszak Szapolyai párti vezérpolitikusainak, de a Buda eleste után elszakadt keleti országrészben minden hatalom az ő kezében összpontosult.
Vitéz lévai Borbély-Maczky Emil a két világháború közötti magyar politikai élet egyik jellegzetes, ám jórészt elfeledett, a történeti irodalomban is keveset idézett alakja. Ennek fő oka talán arra vezethető vissza, hogy országos közéleti szerepvállalásának jelentősége elsősorban nem képviselőházi tevékenységében realizálódott.
Brodarics István 1480 körül született Szlavóniában, kisnemesi családban. Iskolázottságának, nyelvtudásának és jól megválasztott párfogóinak köszönhetően fényes karriert futott be, melynek során a korabeli Európa szinte valamennyi uralkodójával, fontosabb politikusával és jelentősebb tudósával, művészével megismerkedett.
Kánya Kálmán a két háború közötti magyar külpolitika egyik legfontosabb szereplője, 1933–1938 között pedig hivatalos irányítója volt. Személyét és működését – többek között – az teszi különlegessé, hogy a külügyminiszteri posztnak és feladatkörnek új értelmezést igyekezett adni. Elődeihez képest aktív és koncepciózus politikát folytatott, elképzeléseit nem ritkán miniszterelnökeivel szemben is érvényre juttatta.
Vajon hány, a középkori Magyar Királyságban élt személyről mondhatjuk el biztosan, hogy rendszeresen járt a Szent Római Birodalomban, ott jelentékeny birtokokkal rendelkezett, bejáratos volt a német-római császár udvarába, Észak-Itáliában a franciák ellen hadakozott? Ha sok emberről nem is, a kötet hőséről, Kövendi Székely Jakabról ez bizton állítható.
Savoyai Eugén herceg (ahogy a német nyelvterületen általánosan ismert: Prinz Eugen) vitathatatlanul a 17–18. század európai történetének egyik kiemelkedő alakja. Hadvezérként sikerrel harcolt a Habsburgok két ősi ellensége, az Oszmán Birodalom és a Francia Királyság ellen is, részt vett a magyarországi törökellenes felszabadító háborúban, és a Rajna-menti, a németalföldi, illetve az itáliai fronton is letette névjegyét győztesen megvívott csatáival, sikeres várostromaival.
Váradi Péter érsek Mátyás és II. Ulászló királyok udvarának fontos személyisége, korának Itáliában is elismert humanistája volt, nevét ma mégis szinte kizárólag a szűkebb szakma ismeri. Jelen kötet egyrészt Váradi Péter életpályáját mutatja be, másrészt közéleti szerepétől elválaszthatatlan írói életművét, levélgyűjteményét dolgozza fel részletesen.
Várday Pál a mohácsi csata utáni zavaros időszakban jutott fel a magyar politikai vezetés csúcsára, az esztergomi érsek (1526–1549) és királyi helytartó (1542–1549) a kora legbefolyásosabb emberei közé tartozott. Ennek ellenére egészen mostanáig alig tudtunk róla valamit, családi háttere, felemelkedésének körülményei, személyisége rejtve maradt az utókor elől. Az életrajzot elolvasva azonban választ kaphatunk ezekre a kérdésekre.
A könyv amellett, hogy leszámol számos Zrínyit övező közkeletű mítosszal, új szempontokat felvillantva mutatja be az 1566. évi ostrom jelentőségét. Szintén újdonság, hogy az életrajz részeként a Zrínyi körül kialakuló kultuszról is szó esik, mert e nélkül érthetetlen az a 21. századi érdeklődés is, amely e kötet megjelenését inspirálta.
Az utókor hálátlanságának bizonyítéka Lajos Vilmos (1655–1707) – a magyar olvasóknak csak Bádeni Lajos – baden-badeni őrgróf elfeledett emléke. Kortársai rajongtak a 17. század második felének e kiváló katonájáért és hadvezéréért, aki győzelmet győzelemre halmozott a nagy török háborúban és a rajnai fronton.
Manapság sokat beszélünk a különböző mélyállam teóriákról, és ezáltal a múlt eseményei is más megvilágításba kerülnek, sőt eleddig ismeretlen személyek bukkanhatnak fel a múlt homályából. Az informális kapcsolatok szövevényes hálózatán alapuló Horthy-korszak pedig bővelkedik az ilyen alakokban. Kováts Tivadar is ezek közé tartozott...
Napjainkban a két világháború közötti Magyarország politikusai közül Horthy Miklós kormányzó, Bethlen István, Teleki Pál és Gömbös Gyula mellett valószínűleg Klebelsberg Kuno kerül a legtöbbször szóba a magyar sajtóban és közbeszédben. A vele való – sajnos inkább felszínes – foglalkozásnak igazi reneszánszát éljük.