Lázár Ervin 1971-ben napvilágot látott egyetlen, felnőtteknek szóló regénye a hatalom természetét kutatja. Egészen pontosan a hatalom személyiségtorzító hatását. S bár a fehér tigris alakján keresztül a fantasztikum, a mese és a csoda átsejlik a mindennapi valóságba, ez az elbeszélés elsősorban erkölcsi (valamint történelmi-politikai) példázat.
Lázár Ervin élete végéig nem tudott szabadulni szülőföldje mágneses vonzásától. Írói képzelőerejének legfőbb forrása a gyermeki fantáziavilág és a pusztai emberek sajátos mitológiája, fantasztikummal átszőtt archaikus hiedelemvilága. Újra és újra visszatért hozzá, újra és újra megírta a pusztát.
Az életrajzi kötet naplórészletek, levelek, valamint Fekete István személyes emlékei segítségével idézi fel a páratlan Afrika-vadász, természettudós és író életét.
A sokszor személyes emlékeket felidéző elbeszélések szereplői egyszerű, a természet közelségében élő emberek, akiket az író a maguk esendőségében ábrázol. Hétköznapi „csodatörténetek” ezek a kegyelem ünnepi pillanatairól, amikor a lét egyetemes fájdalmai közepette váratlanul felragyog „a békesség földöntúli fénye”.
Fekete István írói pályája azokkal az elbeszélésekkel indult, melyek az 1930-as évek elejétől folyamatosan jelentek meg a Nimród vadászújság hasábjain. Kittenberger Kálmán biztatására a fiatal gazdatiszt sorra írta a novellákat, és hamarosan az újság legeredetibb szerzőjének számított: a hangulatfestés, a szemléletes leírások és az éles szemű megfigyelések mesterének.
