Kodály Zoltán – nem úgy, mint Stravinszky vagy Honegger – nem adott közre emlékiratokat. A húszas-harmincas évek közvéleménye inkább szótlanságának hírét őrizte meg. Élete vége felé vált csak beszédesebbé: ekkor, több ízben is, szívesen válaszolt jó időben feltett jó kérdésekre.
Kodály Zoltán – nem úgy, mint Stravinszky vagy Honegger – nem adott közre emlékiratokat. A húszas-harmincas évek közvéleménye inkább szótlanságának hírét őrizte meg. Élete vége felé vált csak beszédesebbé: ekkor, több ízben is, szívesen válaszolt jó időben feltett jó kérdésekre. Lutz Besch, a Brémai Televízió megbízásából, a lehető legjobbkor kereste fel Budapesten, 1964 tavaszán. Kiderült: a Mesternek annyi, másokkal megosztandó emlék-gondolata van életéről, küzdelmeiről, zeneműveiről, népzenegyűjtő és pedagógiai munkásságáról, a nép megálmodott útjáról a muzsika birodalmában, amennyi el sem fér egy televíziós portréfilmben. Ezért a riporter 1964 őszén visszatért Budapestre, hogy további beszélgetések során teljesebbé tegye Kodály vallomását. Kis kötet kerekedett ki az interjúból; kéziratát az emlékező jóváhagyta. A német nyelvű kötet 1966-ban, Kodály életének utolsó hónapjaiban, Zürichben látott napvilágot. Új magyar fordítása – a Mester összes írását közreadó Bónis Ferenc munkája – ezúttal jelenik meg először önálló kötetként Benjamin Britten, Ernest Ansermet és Yehudi Menuhin előszavával.
