A dialógus művészete és a társalgás temploma

A legjelentősebb XVI. századi olasz elméletírók a dialógus műfajának elfogadtatásán, formai és tartalmi szabályozásán dolgoztak. Bár a teoretikusok igyekeztek pontos kritériumokat megfogalmazni, a műfaj kérdését mégsem sikerült, legalábbis a modern szakirodalom számára, minden kétséget kizáróan és véglegesen eldönteniük. Elméleteik azonban organikusak, egységesek, vizsgálatuk elengedhetetlen ahhoz, hogy az egyes dialógusok gyakorlati mondanivalóját is megértsük. A szerző bemutatja a dialektika és a retorika legfontosabb kategóriáinak alkalmazását, illetve azok értelmezését a dialógusokra vonatkozóan. Az elméletírók elemzik a platóni, a cicerói és a lukianoszi dialógusmodell elemeit is, saját elgondolásaik szerint ajánlják azokat a szerzők figyelmébe, ezek különbségeire és hasonlóságaira világít rá az értekezés elméletekről szóló egysége. A gyakorlatot Guazzo művei alapján vizsgálja meg, akiről elmondható, hogy nem dolgozott ki egységes dialógus-elméletet, csupán „gyakorló” udvari emberként élt, nem volt sem a poétika, sem a retorika tanára, de még a filozófia „hivatásos” művelője sem, dialógusai mégis tökéletesen ábrázolják a műfaj szabályait. Műveit az elméletírásoknál korábban, tehát nem azok útmutatásai alapján hozta létre, ám a reneszánsz teóriákban kidolgozott kategóriák vizsgálata bizonyult a legcélravezetőbbnek gondolatainak megértéséhez. Ebből a szempontból műveinek elemzése új mozaikdarabkákat ad a szakirodalomban róla kialakult képhez.

JATEPress, 2009.

Írta: Tekulics Judit

Lektor: Vígh Éva