Képzőművészet

Brunner Erzsébet (1910–2001), a Képzőművészeti Akadémián tanuló tehetséges szobrásznövendék édesanyjával, Sass Brunner Erzsébet festőművésszel 1929-ben otthagyta a magyarországi biztos életet, az ígéretes karriert, és szó szerint világgá ment. Művészete Indiában kivirágzott, sikeres festő lett. A 20. századi India óriási alakjaival, Mahátmá Gándhíval, Dzsaváharlál Néhrúval, Indirá Gándhíval kötött életre szóló barátságot. 

A szerző a portrémintázás alapismereteit egy aktuálisan átgondolt, logikailag jól felépített rendszerbe foglalva fogalmazza meg. A szöveghez kapcsolódó képanyag nem csak illusztrálja a szóban megfogalmazott ismereteket, hanem láttatni és pontosítani képes a gyakorlat során felmerülő technikai akadályok leküzdésére irányuló megoldásokat.

Amióta ember él a Földön, képeket készít. Nem tudjuk, hogyan harcolt, táncolt, szeretett Chauvet, Lascaux vagy Altamira barlangjának lakója, de azt tudjuk, hogyan látott, mivel látjuk, hogyan rajzolt. Lehet temetni a művészetet, de képek mindig is készülnek majd. Az ember képalkotó késztetése és ennek legizgalmasabb megnyilvánulása, a festészet örök.

A kötet méltó emléket állít a magyar szobrászat egyik kimagasló művészegyéniségének, a nemzeti történelmi szobrászat terén maradandót alkotó Zala Györgynek.

Modern vagy kortárs, elsősorban absztrakt, nonfiguratív műveket bemutató képzőművészeti kiállításokon rendszeresen hallható a megjegyzés: „Ilyet én is tudok…” Amikor pedig egy ekként minősített alkotás dollár- vagy fontmilliókért cserél gazdát, joggal érkezik a kérdés: „Ki az a #*@, aki ennyi pénzt ad ezért?” Márpedig a világ legdrágábban elkelő műtárgyai között ma a legtöbb sztártétel az úgynevezett post-war vagy a kortárs művek közül kerül ki.

Újvári Edit „Jelet hagyni” című kötete egy sorozat első darabja, melynek célja, hogy a szemiotika elméleti keretein belül vizsgálja a jelhasználat megnyilvánulásait, a térhasználat, vizuális jelek sokrétű világát.