Ég áldjon, kedvesem (kétnyelvű kiadvány)

Poeta nascitur. Költőnek születni kell – tartja a régi mondás. Sem kitartás, sem szorgalom, sem szakmai felkészültség nem tehet költővé senkit. A költői tehetség kegyelmi adomány – Istené-e, sorsé-e, mindegy, így is, úgy is –, csoda és csodás hatalom. Műfordítónak ebben az értelemben nem kell és nem is lehet születni. A poéta natus – a született költő – mellett nincs fenntartva hely „született műfordítóknak”, és régen rossz, ha egy műfordító ilyen helyre pályázik, vagyis vetélkedni kezd a költővel. A műfordítás tisztes irodalmi szakma, amit lehet művelni ihletetten és ihlet nélkül is. Született költők éppúgy lehetnek nagy műfordítók, mint a versfordítás technikáját elsajátító, több-kevesebb formaérzékkel megáldott irodalmárok. Vannak azonban rendkívüli esetek, amikor a műfordítások nem valamely eredeti költői életmű csatolt részei, és nem is pusztán szakmailag korrekt másolatok az eredetiről, hanem par excellence eredeti költői alkotások, a műfordító legsajátabb művei, mert jó vagy rossz sorsa úgy akarta, hogy veleszületett költői tehetségét – nyelvi képzelőerejét és alakító kedvét, formaérzékét és egyéni látásmódját – teljes egészében ennek vagy annak a költőnek, költői korszaknak vagy irányzatnak adja, s egy másik nyelv „túlvilágának” médiuma, hangja legyen anyanyelve „e világán”, felvegye mintegy nyelvünkbe, s ezáltal sajátunkká tegye az idegen nyelv költői géniuszát.
Ilyen rendkívüli esetnek gondolom Galgóczy Árpád, e született költő sorsszerű – a személyes életrajz végzetes fordulatából adódó – találkozását a klasszikus orosz költészettel, az orosz nyelv géniuszával. A hazájából egész fiatalon elhurcolt Galgóczy ugyanis egy szovjet lágerben találkozott először az orosz költészettel annak a nagy műnek – Lermontov Démon című poémájának – képében, amelynek nyelvi ereje egy életre megigézte őt. Ez a poéma nyitotta meg előtte a klasszikus orosz költészet – tizenkilencedik századi lényével oly egybehangzó – világát.
„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni…” Az ismert sorok Galgóczy esetében is a költői, s nem pusztán a szakmai-műfordítói sors értelmezési keretéül szolgálnak, még ha a költő ama pokoli helyről visszatérve más költészet és más költők dudáján fújja is saját dalait. Galgóczy egész személyes élete és költői-műfordítói pályafutása a sorsszerűség pecsétjét viseli magán. Mintha csakugyan így kellett volna ennek lennie, mintha személy szerint neki és a pokolban kellett volna a klasszikus orosz költészet csúcsteljesítményeivel találkoznia ahhoz, hogy Puskin, Lermontov, Tyutcsev – annyi szép költői változat és derekas szakmai másolat után – végre és végleg saját költőinkké – a magyar költészet „húsává és vérévé” – legyenek, s elmondhassuk: a Démon, az Anyégin vagy Tyutcsev lírája nemcsak le vannak fordítva magyarra, hanem van saját Démonunk, saját Anyéginünk, saját Tyutcsevünk, ahogy már annak előtte is elmondhattuk, hogy van saját Shekaspeare-ünk, Goethénk vagy Baudelaire-ünk.

Szilágyi Ákos

Eötvös József Könyvkiadó, 2001.

Eötvös Klasszikusok–sorozat

Fordította: Galgóczy Árpád

Galgóczy Árpád további fordítás-kötetei:

A Volga felett (Válogatás a XIX-XX. századi orosz költészetből)

Furcsa szerelem (Három évszázad orosz költészete)

Magányos Démon (Válogatás Mihail Lermontov költészetéből)

Szerettem önt... (Válogatás Alekszandr Puskin költészetéből)

Alekszandr Blok: Versek