Színháztudomány
A Nemzeti Színház volt igazgatója, író, publicista által összeállított kaleidoszkóp képekkel gazdagon illusztrálva elénk tárja az elmúlt évtizedek színházi világát, a rendszerváltozásnak a kultúrára, a színművészetre gyakorolt hatását. A szerző vallja, hogy a magyar és a világirodalom klasszikusainak folyamatos éltetése alapfeladata a tegnapi és a holnapi színháznak.
A konferencia-kötetetben olyan színháztudománnyal foglalkozó oktatók és doktori hallgatók publikáltak, akik hallgatóként, vagy oktatóként közvetlenül részt vettek a színházi képzésben az elmúlt 20 évben.
Magyar és külföldi szerzők világviszonylatban is egyedülálló tanulmánygyűjteménye különféle korok, országok, földrészek diktatúráinak és a diktatúrák béklyójában működő színházak viszonyáról.
A kötet azt vizsgálja, hogyan és miként jelennek meg a kortárs nyugati kultúra – és ezen belül főleg a brit és a magyar – egyes elemei teátrális cselekvéseken keresztül a színpadon és a színpadon kívül.
A színházi gyakorlat történetét végigkísérte a különféle szerkezetek, gépek, technikák és technológiák használata. Ezt számos példa alátámasztja a többezer éves keleti árnyjátékoktól, az ókori deus ex machina emelődarujától kezdve az Erzsébet-kori színház csapóajtaján és a 18. századi forgószínpadon keresztül egészen a 19. századi laterna magica-vetítések színházi felhasználásáig, vagy éppen a 20–21. századi különféle analóg és digitális technológiákig.
Jelen kötet gerincét olyan tanulmányok adják, amelyek a színházi cselekvésnek, szemléletmódnak és eseménynek a színházi intézményrendszeren kívüli vonatkozásaival foglalkoznak.
Miért a rendezés vált a 20. századi színház(tudomány) történetének fő kategóriájává, s hogyan alakítja alkotók és befogadók színházi tapasztalatát? Milyen mértékben feltételezi egymást alkotás és befogadás a színház mint autonóm művészeti ág esetében, az ember kultúrateremtő tevékenységének részeként?
Koltai Tamás Denis Diderot Színészparadoxonjának mintájára írt napi eseményekből, bemutatókból, írói, rendezői, színészi, társulati teljesítményekből, színházpolitikai aktualitásokból kiinduló dialógusokat a színházról.
Aligha van ma nálunk még egy színházművész, aki a nyelvismeret, a színházi és az egyetemes kultúra, a történeti és az aktuális érdeklődés, a személyes tapasztalat és a gondolati reflexió, a színészek iránti empátia és a színházi tendenciákra való rálátás, s mindehhez az íráskészség olyan fegyverzetével rendelkezne, mint ő, s ezért kortársként hasonlóan pontos, szuggesztív és hiteles képet tudna adni színházi emberekről a magyar és a világszínházból, sorsdöntő színháztörténeti időszakokról és pillanatokról.
Színház és politika kapcsolatának közös mozzanatai között a nyilvánosság, a teatralitás, a performativitás játsszák a legfontosabb szerepet. A színházi politika egyfelől az intézmény, illetve az alkotó pozícióját, vízióját, értékrendjét és gyakorlatát jelöli, másfelől a hatalmi berendezkedésnek a színházzal szembeni magatartását. A politikai színház pedig részben a jelenkor társadalmi-politikai mozzanataira reflektáló, a politikát tematizáló produkciókra, részben az uralkodó jelhasználattól eltérő, azt felforgató – azaz a művészeti ág önnön működését kihívás elé állító – praxisra utal.
Ennek a szótárnak máig három francia (1980, 1987, 1997) és legalább tucatnyi idegen nyelvű kiadása jelent meg. A kötet a dramaturgia, az esztétika, a szemiológia és a színházi antropológia főbb kérdéseit járja körül, mindeközben történeti, elméleti és gyakorlati áttekintést nyújt a színházművészetről.
Ez a könyv a színház történetét mutatja be a kezdetektől napjainkig, hét jól áttekinthető, kronologikusan elbeszélt fejezetben. Hová vezetnek a színház eredettörténetei? Volt-e színházi vákuum 530 és 930 között, s ennek következtében fel kellett-e fedezni újra a színházat a késő középkorban és a reneszánsz idején? Mit nevezünk a polgári színháznak és hogyan működik? Hogyan viszonyul egymáshoz színház és média?
Léner Péter húsz éven át volt a József Attila Színház igazgatója. Személyes hangvételű, számos fotóval illusztrált, egyes szám első személyben írt munkája memoár, egy színház történetének múlt idejű krónikája. Sikerekről, kudarcokról, emlékezetes előadásokról, és mindenekelőtt azokról a munkatársakról, színészekről, rendezőkről, szerzőkről, színházi szakemberekről szól, akik mindezt megteremtették, és évtizedeken keresztül működtették.
Ez a kiadvány Zsámbéki Gábor pályájának három előadását elemzi (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Übü király, Az imposztor). Közülük a legutóbbi bemutatóra is közel harminc évvel ezelőtt került sor, ezért ez az írás nem pusztán esztétikai szempontok alapján szól az előadásokról, szükséges velejárójuk a történelmi rekonstrukció is. Három évtized távlatából nemcsak az előadás alkotóelemeinek leírása, hanem a befogadó közeg reakciója is az elemzés tárgyául szolgál.
Eörsi László tanulmánya két részből áll. Az első rész a kaposvári színház küzdelméről szól a kádári–aczéli kultúrpolitika idején. A második rész a kaposvári színház rendszerváltás utáni sorsáról szól: nyolc–kilenc évig tartó viszonylagos függetlenséget lassanként újból a politikai beavatkozás váltotta fel.
A szerző az elmúlt száz év történelmi és közügyi eseményeit szembesíti a színház és főként a magyar dráma ügyének gondolataival. A könyv némely tanulmánya az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának anyagaira alapozottan íródott.