Irodalomtudomány

Ma már elmondhatjuk, hogy Dsida Jenő annak a költő-nemzedéknek a tagja, mely a magyar líra két háború közötti történetében kitüntetett fejezetet alkot. József Attila (1905), Radnóti Miklós (1909) tartozik e nemzedékhez, az erdélyiek közül Szemlér Ferenc (1906) és Szabédi László (1907).

A kötet az 1775-ben született jeles erdélyi magyar tudósnak, Bolyai Farkasnak állít emléket, elsősorban azzal, hogy életművének sokoldalúságát kívánja az olvasók elé tárni. Több olyan írást is közreadtunk, amelyhez nagyon nehéz hozzáférni, így ez nagyban segíti az irodalomtörténészek, matematikatörténészek, könyvtártudósok, az Erdély történetével foglalkozó kutatók, a középiskolai és a felsőoktatásban dolgozó matematikatanárok, valamint a főiskolások és egyetemi hallgatók munkáját. 

A külvilág felé eljátszott szerepeink sikeressége gyakran azon múlik, hogy a megfelelő bennünk élő alszemélyiségünkkel azonosulunk-e, avagy rossz szerepet választunk. Roberto Assagioli pszichoszintézise szerint ezen pszichés részeink viszonylag önállóan működnek és némi saját akaratuk is van.

Virgilius Grammaticusnak két műve maradt ránk: az Epitomae (tizenkét kivonat) és az Epistolae (nyolc levél Julius Germanus diakónushoz). Könyvünk a szerzővel foglalkozó első és ez idáig egyetlen magyar tanulmányként bemutatja a Virgilius-kutatás eddigi eredményeit, s a két mű filológiai igényű fordításán keresztül ismerteti az értelmezés lehetséges útjait.

Kötetünk Arany János elbeszélő költeményeinek és elbeszélőköltemény-töredékeinek második kritikai kiadása. E szövegek első kritikai kiadását Voinovich Géza rendezte sajtó alá 1952-ben.

1997. ​február 3-án a prágai Bulovka Kórház egyik ötödik emeleti ablakából kizuhant Bohumil Hrabal világhírű cseh író – adta tudtul a sajtó a szomorú szenzációt. Mi történt? Baleset vagy öngyilkosság? Ezen a kérdésen meditál Aleksander Kaczorowski (1969) lengyel író, újságíró is könyve bevezetőjében, hogy aztán az egyes fejezetekben szabályos kronológiai rendben írja la Hrabal életének eseményeit a legkorábbi gyermekkortól a temetésig.

A kötet annak a folyamatnak a sokféleségét mutatja be, amelynek eredményeképpen a rendszerváltást megelőző évtizedekben egyebek mellett két tekintetben következett be határátlépés a humán és társadalomtudományokban: egyrészt a nyugat-európai és amerikai elméleti áramlatok hatása megjelent a hazai kutatásokban, másrészt a hazai kutatások kiléptek a nemzetközi színtérre.

Móra Ferencről méltó terjedelmű és színvonalú emlékkönyv születésének vagy halálának évfordulójára nem látott még napvilágot. Most, halálának 75. évében, születésének 130. évfordulójára, ez a kiadványunk ennek a föltűnő hiánynak szerény pótlása…

A kritikai kiadás ezen kötete Kölcsey művei közül a máig leginkább érvényes darabokat adja közre, közöttük az iskolákban még ma is kötelező Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című nagyívű gondolatfüzért, és a Mohács című történeti esszét. A gazdag kritikai jegyzetek a szövegek értelmezését könnyítik meg az olvasó számára.

Bár csaknem fél évszázada nincs köztünk, Fekete István (1900–1970) mégis a legismertebb huszadik századi magyar írók egyike. Művei folyamatosan sokezres példányban kelnek el, irodalomtörténet-írásunk azonban nem tud – nem akar – mit kezdeni vele. Tanácstalan. Látja az évtizedek óta kitartóan formálódó kultuszát, ám alig akadt valaki, aki e legendáknak utána járt volna.

A könyv először a műfajelméleti kérdések tisztázására vállalkozik, majd konkrét elemzési példákon át építi fel azt a fogalmi hálót, amit a történelmi, az utazási és az életrajzi (biográfiai) regény zsánerkombinációja kijelöl.

Ez a könyv a sokoldalú Gárdonyi örökségéből mindenekelőtt a regényművészetet tárgyalja, azonban kitér a Göre-szövegekre, a novellákra és a publicisztikai írásokra is. Az író titkosírásos feljegyzéseinek anyagát is felhasználva épít fel egy olyan értelmezőnyelvet, amelynek segítségével ki lehet domborítani prózaművészetének sajátos századeleji irodalomtörténeti jelentőségét és értékeit. 

A mai olvasót József Attiláról és koráról más érdekli, mint a hatvanas években vagy a kilencvenes években. Az új kérdések megfogalmazása korántsem egyszerű, egyéni szándéktól függő feladat. Az újraértés buzgalmának lendületében sok írás olyan irányból és olyan önkényesen tett föl új kérdéseket (elvégre a befogadó hipertrófiájának korszakában élünk), amely kevéssé vagy egyáltalán nem volt tekintettel a költői életmű sajátszerűségére, belső koherenciájára.

Domonkos László egyszemélyes irodalomtörténete, bár két klasszikus munkát jelöl meg elődjeként, Szerb Antal és Féja Géza művét, valójában egy mai, lappangó „szakmai” hiányt próbál betölteni. Feltételezhetően az újabb kori kollektív irodalomtörténeti munkák kudarcai vehették rá a szerzőt arra, hogy egy „magán-irodalomtörténetbe” belevágjon. 

Benedetto Croce (1866–1952) Olaszország, sőt Európa kultúrájának egyik legszínesebb és páratlanul sokoldalú egyénisége. Joseph Gantner „későn született hellén”-nek nevezte, Antonio Gramsci szerint „a reneszánsz utolsó embere” volt.

Közismert Shakespeare tragédiája a melankolikus dán királyfiról, akinek megjelenik apja szelleme, hogy elárulja: titokban megölték, és most a gyilkosa viseli a koronáját. Hamlet, a jóravaló, erkölcsös hős sokáig halogatja a bosszúját, de végül megbünteti a gonosz trónbitorlót, helyreállítva ezzel a megsértett erkölcsi rendet. Legalábbis ez a dráma hagyományos értelmezése, de lehet, hogy eddig félreértettük a világirodalom egyik legnagyobb remekművét?

A „nyugati magyar irodalom” mint irodalompolitikai és kritikai fogalom mára már a múlté, pontosabban az irodalomtörténet-írás tárgya lett.

A kötet központi témája mind a drámatörténetben, mind a színházi előadásban izgalmas kérdést állít előtérbe. A hiány, csonkítás, kihúzás, elhallgatás érinti a drámák esetében a szöveg megrövidítését, aminek lehetnek gyakorlati okai (az előadás hossza), de épp így szerepet játszhat benne a cenzúra, vagy a rendezői koncepció. A színpadi hiányhoz sorolható például a néma szereplők jelenléte (a megszólalás hiánya) vagy a testcsonkítás színrevitelének megoldásai, de épp így a kulturális átírások során bekövetkező csonkítások, kihagyások, az eredeti műben szereplő sajátosságok megváltoztatásai.

A kötet lapjain az olvasó az archaikus (és kisebb részben a kora klasszikus) római irodalom kevésbé közismert, de annál izgalmasabb fejezetébe, a legkorábbi latin nyelvű Homéros-fordításokba és -feldolgozásokba nyerhet betekintést. 

Bár a mű magán hordozza a szocialista tudományosság „objektív” stílusjegyeit és bőven idéz a marxizmus klasszikusaiból is, a korszak irodalmáról, egyszersmind a felbomló szocialista társadalomról hiteles és értékes elemzést nyújt. Főleg irodalomtörténészek és a korszakkal foglalkozó társadalomtörténészek figyelmébe ajánlható az elemzett szépirodalmi művek listájával és szakirodalmi bibliográfiával záródó mű.

A világirodalomban vannak nagyon rövid idő alatt keletkezett terjedelmes regények. Stendhal például mindössze ötvenkét nap alatt vetette papírra A pármai kolostort. Ottlik Géza – tudjuk jól – nem siette el ennyire élete meghatározó élményének, a kőszegi katonaiskolában szerzett tapasztalatainak irodalmi formába öntését. Lényegében egész pályája során ugyanazt az egy regényt írta.